Fáj, minden évben a Halottak Napja és a Minden Szentek Napja.
Nem mintha a halottaim amúgy, más napon nem fájnának, vagy mintha a nem-halottaim, élőim, de nagyon messze lévőim nem fájnának.
De ideje van a szeretésnek és ideje van a meghalásnak.
És én azt mondom, hogy van ideje a fájásnak is.
És nekem ez a halottak napja.
Nem megyek temetőbe, nem vándorlok térben, de megvannak a magam bálványai azokhoz, akik nem lehetnek velem.
Csak ez az átkozott Halloween ne lenne…
Évekig harcoltam vele, és egyáltalán nem tudtam hová tenni.
Egészen addig, amíg részt nem vettem Angliában egy ilyen, egy ilyen, egy ilyen – össznemzeti Halloween ünnepségen.
Mert ez az volt.
Nem egy parti volt, hanem egy kis városka utcáin zajló majdnem-kísértetjárás, meg cukorka-kunyizás is volt, meg szellemesdi, meg ijesztgetés, meg halálmaszkok, meg némi zombik is.
És akkor megértettem.
Van az, hogy van a halál meg a fájás, meg a búcsú – és persze a könnyek…
De hogyan lehet továbblépni?
Hogyan lehet túlélni azt, ha a lélekdarabod eltűnik, ha, akit szerettél, nincsen, egyszerűen eltűnt, felszívódott, diffundált, meglépett, és dühös is vagy meg zokogsz is meg – szóval hogy egyszerűen csak NINCS.
Az én válaszom: nem lehet túlélni.
És, talán pont emiatt, nem is kell.
Csak továbbmenni lehet.
Továbbsétálni.
Elsétálni.
Eltáncolni.
Jobbra lassan, balra lassan – mondjuk Szarka Tamással.
Aztán inni egy fél pohár bort, mondjuk Perintfalvi Ritával.
Aztán a könnyekből egyszercsak előmosolyogni, először halványan, nagyon halványan.
Aztán egy kicsit nevetni, amikor ismét tudsz figyelni arra, aki itt maradt, és akit tudsz még szeretni.
Aztán nevetni egyet, félhalkan.
Aztán már ölelni is.
És aztán táncolni, igazából, igen.
És aztán kinevetni.
Kinevetni azt a rohadék halált.
Kiemelt kép:
One World Water Lantern Festival. Photo by Fallingforniagara.com.
